Nem tudok elhelyezkedni a szakmámban és ez tönkretesz

Hosszú poszt, eldobhatós account

25 éves vagyok. Nagyon, nagyon fiatal korom óta művészeti pályán képzeltem el az életemet és erre rá is áldoztam 10+ évet, amit keményen tanulással, gyakorlással, fejlődéssel töltöttem. Úgy neveltek és úgy is gondoltam mindig, hogy ez a hivatásom, az egész életcélom, ez határozza meg, aki vagyok. Voltak mindig is kisebb-nagyobb csalódásaim, de ezek mindig segítettek abban, hogy jobb és jobb legyek abban, amit csinálok.

Külföldön diplomázam, egy rakat pénzt rám költöttek a szüleim, aztán itthon bele vágtam a karrierbe és alig egy év után, hirtelen nem volt már szükség Juniorokra a technika fejlődése miatt (Generatív AI) én pedig elveszítettem a munkámat. Több, mint egy éve keresgélek, de a tavalyihoz képest, kevesebb, mint 10% az álláshirdetés, és ide is irreálisok az elvárások. A szakmám belépő foka gyakorlatilag megdöglött és idő kérdése, hogy a magasabb szintek is kövessék. Amit csinálok elmúlt. Nincs rá szükség. Az embereknek nincs szüksége művészekre, ha van olcsó, futószalagon gyártott tartalom. Talán ha kimennék külföldre még lenne esélyem, de ugye voltam már kint, és kínzó honvágyam volt. Nem nekem való.

Közben belevágtam egy vendéglátó jellegű melóba. Gyűlölöm. 14 órákat dolgozok éhbérért, üvöltöznek velem a vendégek, hatalmas a stressz, a hangzavar és úgy érzem sehová sem tartok. A kollégák legalább normálisak, de ez nem változtat sok mindenen. Konkrétan az előbb olvastam egy posztot arról, hogy modern rabszolgaság az, ahogy az ázsiai munkások dolgoznak nálunk. Leírták a körülményeket, meg a fizetést és konkrétan az egész rá illett az én munkámra. És szerencsés lehetek, amiért egyáltalán van munkám.

A hobbyjaimra nincs idő, pedig szeretnék többet a természetben lenni, kicsit egyedül, de örülök, ha nyugodtan megtudok kávézni reggelenként, nemhogy órákat sétálgassak. Ha mégis van egy kis szabadidőm, inkább megpróbálom kialudni magam. A barátaimat szeretem, mindennél jobban, de rájuk sincsen időm. Többet érdemelnének annál, minthogy egy üres percemben írogatok nekik.

Közben az anyagi terhek folyton nőnek, már nem tudom kitől kérjek kölcsön, ha hirtelen szükség van pénzre. Hónap végén a fejemet vakargatom, hogy van-e pénzem tejre. Alig másfél éve még a fizetésem több, mint felét el tudtam rakni. Ez saját házba ment, így legalább az utcára nem kerülök.

Közben elkezdtem egy másik művészeti ágat is, hátha abból lesz munkám, de még félév, ami épp ésszel tudom, hogy nem sok, de most egy örökké valóságnak tűnik és nem garancia arra, hogy nem csak égetem a pénzt, amiből amúgy sincsen sok. Ha ez sem sikerül, hát... akkor nem tudom hogyan tovább. Nem merek ezen sokat gondolkodni.

Visszajöttek a pánikrohamjaim, néha napi több. Halálosan fáradt vagyok és órákat forgolódok az ágyban. Remegnek a végtagjaim, hányingerem van. Megmérgez, hogy nem csinálhatom, amit szeretek. Nem vagyok képes az életem nagyját olyasmivel eltölteni, amit gyűlölök. Nem látom értelmét.

Pszichológusra sajnos pillanatnyilag nincsen pénzem. Gyanakszom arra, hogy ADHD-m van, és az egész családom is, de 3 év múlva kapok majd időpontot, szóval... nem igazán látom ennek a problémának a végét. Nem tudom pontosan, hogy mire vágyok igazából. Tanácsokra. Vagy kiútra.